Az önelfogadás azt jelenti, hogy valaki képes együtt élni saját tulajdonságaival, érzéseivel és korlátaival anélkül, hogy folyamatosan harcolna önmaga ellen. Nem passzív belenyugvásról van szó, hanem arról a belső hozzáállásról, amelyben az ember nem tagadja vagy szégyelli saját működését.

Az önelfogadás szoros kapcsolatban áll az önértékeléssel. Ha valaki csak a sikeres vagy „jó” részeit fogadja el, akkor az önértékelése törékennyé válik. Az igazi stabilitás ott kezdődik, amikor az ember a bizonytalanságait, hibáit és sebezhető részeit is képes saját történetének részeként látni.
Az önelfogadás segíti az önbizalom fejlődését is. Amikor valaki nem folyamatos önkritikában él, könnyebben mer cselekedni, tanulni és új helyzeteket kipróbálni.

Az önelfogadás alapja gyakran a valódi önazonosság felismerése. Amikor valaki megérti, hogy nem kell minden elvárásnak megfelelnie, és elkezdi felismerni saját értékeit és irányait, akkor a belső konfliktusok is csökkenhetnek.
Az önreflexió fontos szerepet játszik az önelfogadás kialakulásában. Ha valaki képes ránézni saját működésére és megérteni, mi miért történik benne, akkor a reakciók kevésbé tűnnek érthetetlennek vagy hibásnak.

Az önuralom is összefügg az önelfogadással. Ha valaki elfogadja saját érzelmeit, könnyebben tud velük tudatosan bánni. Az elutasított érzések gyakran erősebben törnek elő, míg az elfogadott érzelmekkel könnyebb kapcsolatba kerülni.
Az önelfogadás nem azt jelenti, hogy az ember nem fejlődik. Inkább azt, hogy a fejlődés nem önutasításból, hanem önmegértésből indul.

A kérdés gyakran így hangzik:
Mennyire tudok együtt lenni azzal, aki valójában vagyok – nemcsak azzal, akivé válni szeretnék?